You are currently viewing A mélyből a magasságba

A mélyből a magasságba

Sötét volt. Régóta, hosszan elhúzódó sötétség. Az apró kis mag a földben pihent. Senki sem tudta létezését. Ő sem tudta, hogy számíthat-e bármi változásra, hisz már oly régóta tartott ez a hűvös, nyirkos és sötét állapot. De mintha tudta volna… érezte az erőt magában. Még hozzáférni ugyan nem tudott, de mélyen belül hitte… hitte és érezte, hogy több van benne.

Aztán valahogy mintha kellemesebb lett volna. Látszólag ugyan nem történt változás, ő továbbra is a láthatatlanságban élte parányi kis életét. Megbújt a meleg sötétben. Tudta, hogy ez még nem az ő ideje, hiszen bármennyire is erőlködött, még nem tudott kitörni a felszínre. De idővel talán már megszokta. Elfogadta helyzetét és átadta magát a magasabb erőknek.

Egyszer csak, mintha fentről húzta volna valami, ez a láthatatlan erő odafentről. Ismeretlennek hatott, ám valahogy, mintha ismerte volna valahonnan nagyon régről. Ugyanakkor mégis hatalmába kerítette a félelem: mi lesz most? Megsemmisülök? Rettegett az ismeretlentől, teljesen megbénította.

Mégis, eljött az a pont, hogy képtelen volt ellenállni neki: de ekkor már nem is volt szándékában, hiszen megérezte oly kellemes, otthonos melegséggel ölelő láthatatlan érintését.

Elfogadta a hívogató ölelést, engedett neki. Bizalommal árasztotta el ez a mélyen belülről jövő természetesség. Maga a felismerés, hogy még sosem volt ennyire mámorító ez a bizonyosság. A bizonyosság afelől, hogy ez a természetesség az egyetlen, amiben igazán kellemes, amiből árad, hogy pont úgy jó, ahogy van.

Éppencsak megtörtént ez a fajta önátadás, máris új világ nyílt számára: kiemelkedett a felszínre, ahol fényben úszott minden. Elérte az első napsugár, és már sosem akart visszafordulni.

Csak nőttön nőtt, haladt felfelé, a fény útján. Öröme és az otthonosság meleg, puha ölelése virágzásnak indította. Csodaszép, illatozó virágba borult. Kiteljesedett.

Valahogy ilyen volt számomra ez az idei tél és tavasz. Mint apró kis magnak a cserépben. Sokáig kerestem és vártam az érzésre, a bizonyosságra, hogy képes vagyok rá, hogy megtörténik az áttörés, és elérkezik hozzám, ahogy én őhozzá: a belső erőmhöz.

Érdekes, hogy ez a fajta ciklikusság, mint az évszakok esetében, időről időre ismétli ugyan önmagát, ám mindig másként. Mást hoz, máshogyan fogadom, másként tudom megélni, kiárasztani. Az élet áramlásának misztériuma.

 Jó néhány állomás vezetett ide: tanítók, segítők, módszerek és technikák, akiknek és amiknek köszönhetem a megérkezettség ezen érzését. Nem a végső megérkezés ez, de mindenképpen egy régóta várt, nagy állomás.

Hogy mik voltak ezek? Néhány lényegesebb ezek közül olyan elméleti és gyakorlati tudást adott, amit mindenképpen beépítek az Egészségfejlesztői tevékenységembe. Hiszen valahol pont ezért is kezdtem bele ezekbe a továbbképzésekbe és tanfolyamokba, hogy teljesebb legyen a szolgáltatói paletta.

Csakhogy azzal már valahogy elfelejtettem számolni, hogy milyen hatással lesznek rám mindezek. Intenzív és mély megélésekkel teli időszak volt, de talán a javán már túl vagyok. Elérkezettnek érzem az időt, hogy másoknak is átadjak belőle, és még több embert segítsek abban, hogy jól legyenek.

Hiszen ezért is választottam a nevet: Jóllét.

Én pedig, mint EGÉSZségfejlesztő haladok tovább, üzenve ezáltal is, hogy itt többről van szó, mint puszta hétköznapi egészség. Holisztikusan, a test-lélek-szellem egységében folyik a munka azon, hogy teljesnek, egésznek érezhesse magát minél több ember.

Ez az én hivatásom.